A hatvanas évek végén a karórák világába berobbant a kvarcszerkezet.

Eddigre az asztali órákban ez már megszokott megoldás volt. Később a műszerfali órák között is egyre gyakrabban tűnt fel, és hamar kiderült, hogy minden szempontból hatékonyabb eszköz az elődeinél.

Amellett, hogy a főrugót felváltotta a 12 voltos rendszer, a járat szerepét onnantól a kvarckristály töltötte be. A kvarcszerkezet a mechanikus eszköz legérzékenyebb részét, a járatot váltotta ki, így hatalmas jelentősége volt annak, hogy az idő elteltével egyre olcsóbban és gyorsabban állították elő őket.

Hatékonyságán túl a kvarcszerkezet megbízható volt, és ami a legfontosabb, rendkívül pontos.

Igaz, az analóg órák esetében a külső szemlélő nem igazán látott lényegi különbséget az elektro-mechnaikus és a kvarc között. Mindaddig, amíg meg nem jelentek a számtárcsás, néhány szempontból digitálisnak tekinthető órák, amelyek például a hetvenes évek Cadillac-jeiben kaptak helyet.

A 80-as évekre a japánok annyira megkedvelték a kvarc-technológiát, hogy csak a lassan alapfelszereltséggé váló színes kijelzős központi egységek kedvéért engedtek belőle. Európában inkább az analóg kijelzős műszerek futottak ebben az időszakban. Akadt ugyan egy-egy Alfa típus, ahol használták a digitális megoldást, de ez nem volt gyakori. Hamarosan pedig elérkeztek a multifunkciós kijelzők, melyek már a hőmérsékletet is mutatták.

Érdekesség, hogy mára az óra és autóiparban ismét eljött az a pont, amikor visszanyúlunk a régen jól bevált megoldásokhoz. Egyelőre a prémium és luxus kategóriában figyelhetjük meg, hogy ismét egyre több autóban látható analóg kvarcóra.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a műszerfali óra hatalmas utat tett meg az évtizedek során. Minimális része a kocsink összességének, de igen hasznos. Ha nem hordunk órát, azért, ha pedig hordunk, akkor azért, hiszen nem kell vezetés közben ellenőrizni a karórát. A kézben tartott telefon pedig egyéb szempontokból is aggályos lenne, vitathatatlan tehát, hogy elengedhetetlen felszerelésünk a műszerfali óra.